gróf, kuruc hadvezér

1668–1743

1668. március 20-án született, 1743. szeptember 8-án halt meg. 1703-ban, a szabadságharc kezdetén Szatmár megyei főispánként Dolhánál a felkelt kurucokat szétkergette. A Károlyiak bárói címere Bécsben ennek ellenére gyanúba fogták, mert nemzete és a haza alkotmánya iránti hűségét nem tartották összeférhetőnek a lojalitással és az uralkodó iránti hűséggel. Emiatt Rákóczi zászlói alá menekült, s Rákóczinak egyik legtekintélyesebb pártvezére, hadi tanácsának tagja, s fő-fő tábornoka lett. A romhányi csata után érlelődött meg benne, hogy a háborút az általános nagy kimerültség miatt folytatni lehetetlen s a nemzet vérét siker reménye nélkül vesztegetni nem szabad. A szatmári békekötés legfőbb létrehozója. Pálffy császári generálissal többször tárgyalt. Emiatt a bécsi udvar a békekötés után elhalmozta kegyeivel. 1711. szeptember 15-én Eleonóra özv. császárné, majd az új császár és király, III. Károly 1712. január 12-én főhadvezéri helyettessé nevezte ki, s április hó 5-én grófi rangra is emelte. A Károlyiak grófi címere 1719-ben az utólagos kuruc mozgalmak lecsillapítását bízták rá; az 1723. évi országgyűlésre királyi biztosul küldték ki, s ugyanazon évben belső titkos tanácsossá és lovassági tábornokká, 1724-ben a szervezett helytartótanács tagjává s a tartományi biztosság főigazgatójává nevezték ki. 1734-ben az ország védelmére saját költségén állandó lovasezredet szervezett, melynek élére egyetlen fiát, Ferenc állította. 1741-ben a tiszántúli felkelt nemesi seregek vezérletével bízták meg.